Hogy érez az agár ha nyulat lát?

  2009.08.20. 18:00

Szinte izzik a levegő körülöttem.

Iszonyúan feszült vagyok és ez a feszültség csak nőttön nő bennem. Szinte szétszakít. A látásom beszűkűl, a pulzusom az egekben, nem tudok mást, csak üvölteni:

ENGEDJETEK MÁR EL!!!

Megpróbálok kiszabadulni, lerázni magamról, ami visszatart. Rángatom, rángatnak. Mennék, visznek. Nem vagyok a magam ura. Semmilyen szempontból sem.

Valaki még van mellettem, de inkább csak érzem, mert már semmi más nem érdekel. Oldalra kell, hogy nézzek, hiszen lehet, hogy vele is meg kell küzdenem. És igen. Ő is ugyanúgy küzd a szabadulásért, mint én. De én leszek a gyorsabb! Nekem kell gyorsabbnak lennem!

Aztán meglátom, amit eddig csak éreztem. Éreztem, hogy el kell kapnom, hogy szét kell tépnem, hogy meg kell ölnöm. Ez dörömböl a fülemben, ez lebeg a szemeim előtt.

Ez a cél!

És hallom a hangját! Ahogy zúg. Egyre hangosabban, ahogy közeledik hozzám. Szinte elviselhetetlen a feszültség bennem, amit évmilliók alatt kódolt belém a természet.

Most megállt. Itt van az orrom előtt. Érzem a szagát! Szinte a számban érzem az ízét! De nem érhetem el. Erős kezek tartanak fogva. De már nem sokáig.

Tudom, hiszen mindig ez történik. Mindjárt szabad leszek, és akkor vége. Ezt ő is tudja, hiszen menekülni fog. Menekülni fog, de nincs menekvés. Előbb utóbb úgyis elkapom.

Már nem tart vissza semmi!

Futok, mintha az életem múlna rajta. Pedig nem az enyém múlik rajta, hiszen én vagyok a vadász és ő az űzött vad. De még milyen űzött! Űzöm, üldözöm, szinte kiszakadnak a lábaim! Fordulok, üvöltök, futok! Nem akarom, hogy másé legyen! Az enyém lesz! Már nincs levegőm, de futok! Már nem érzem a lábaimat, de futok! Szinte kiszakad a szivem, de futok!

És igen! Már fárad! Látom, ahogy egyre lassabb lesz! Egyre közelebb kerülök hozzá! De itt van melletem ő is! Nem akarom, hogy az övé legyen! Nem lehet az övé!

Lecsapok!

A szám előtt rács van, ezért nem sikerült belemarnom.

Éreznem kell az ízét! Éreznem kell, ahogy belemélyednek a fogaim! De nem férek hozzá ettől a valamitől!

Rávetem magam, fogom a lábammal, próbálom elérni a fogaimmal. Közben küzdök a másikkal is! Ő is ideért! Ő is tépné! De itt csak egy győztes lehet, és az én vagyok!

És megint az erős kezek! Mennék, de visznek! Fognám, de elveszik! Keresem a tekintetemmel, de már csak a hangját hallom, ahogy egyre messzebről zúg a hangja. És látom, ahogy az újabb próbálkozók jönnek.

És én ismét az apátia álarca mögé bújva csak azt várom, hogy mikor jön újra az oly ismerős érzés, kezd nőni a feszültség, mikor kezd ismét vágtatni a vérem, dübörögni a fülemben az ősi dobszó, ritmusra dobbanva a szívemmel és harsogva, hogy ÖLJ!